Az új sorozat első epizódja („Remembrance”) meggyőzően nyit új fejezetet a Star Trek egész korpuszában, a franchise múltjából jól ismert, működő elemeket egy lehetséges jövőbe átemelve, anélkül hogy túlságosan nosztalgikus, vagy ellenkezőleg, elidegenítően modern lenne. Patrick Stewart egyértelműen definiálja a karaktert, olyan hajtóerőt és hitelességet adva a történetnek, amit tényleg csak a trekes virágkornak emlegetett 1990-es években láthattunk utoljára. A nyitó részről szóló kritikánk igyekszik elsősorban esztétikai oldalról közelítve, szinte teljesen spoilermentes elemezni.
Az elmúlt napokban sok Star Trek rajongó otthonában csendült fel újra a “Blue Skies” melankolikus dallama, felidézve Az új nemzedék utolsó kalandját, egyúttal megkönnyítve az átmenetet egy teljesen új korszakba. Megszokhattuk már, hogy az új Star Trek sorozatok legalább kapitány-és hajóváltással járnak együtt, új technológiákkal, és akár egy teljesen más idősíkkal is. Az Enterprise és a Discovery ráadásul ezeket a faktorokat többszörösen átírva igyekezett a rajongókat kimozdítani Az új nemzedék-Deep Space Nine-Voyager komfortzónájából, a Short Treks pedig egyenesen kísérleti laborba helyezte mindazt, amit eddig a Star Trekről tudtunk.
A látványvilág, a dramaturgia és a narratíva több éves útkeresése végül itt, a Star Trek: Picard készítése során fizetődött ki – most már mind az írói, mind a produkciós háttér ki tudja szolgálni az erősen karakterközpontú, intenzív drámát, mely – a Discovery ígéretével szemben – úgy tűnik, immár tényleg egy tízrészes mozifilm, vagy sokkal inkább egy tíz fejezetes regény koncepciójában született
Sir Patrick Stewart rendkívüli elevenséggel, ugyanakkor a Picard-karakterrel szemben tanúsított nagyfokú alázattal testesíti meg a nyugdíjba vonult admirálist, aki azonban még francia szőlőbirtokára visszavonulva, kis létszámú személyzetével körülvéve sem lett mogorva, rezignált, vagy életidegen – egyszerűen csak vár valamire. Álmaiban a múltba réved, majd egy sajtóinterjú az elmúlt évtized nagy tragédiáit, és életútjának jelentős állomásait eleveníti fel számára – a néző is itt szembesül először a megváltozott világgal, és azzal a Csillagflottával, aminek Picard már nem akart, és nem tudott a részese lenni.
A Star Trek: Picard nem szeretne megújult TNG lenni, de ha pusztán egy visszafogottabb stílusú Discoveryről beszélnénk, akkor is pontatlanok lennénk, bár a megközelítés hasonló. A kameramozgás túlnyomórészt nyugodt, a színterek világosak, természetesek, a helyszínek átláthatók, a jelenetek érthetők – még az akciószekvenciák is alárendelődnek a karakterközpontú, organikus történetvezetésnek. A CGI használata nem terheli túl az élőszereplős jeleneteket, sőt egyenesen visszafogott - a Nemezishez képest húsz évvel későbbi jövő azonban mégis egyértelmű és szemet gyönyörködtető.
A production design: a lakóterek, a belső-és külső helyszínek, a távoli városképek, de a kosztümök, a használt eszközök is igyekeznek elkerülni, hogy a 2399-es év túlságosan futurisztikus és idegen legyen számunkra – mondhatni, a 21. század első évtizedeinek dizájnját átemelve segítenek rá az 1980-as években indult TNG-éra világától azért modernebb megjelenés eléréséhez. A vágóképek határozott átmenetet biztosítanak a helyszínek között, valóban szemet gyönyörködtető módon, legyen az akár a nyílt űr, Picard francia birtokának csodálatos környezete, az éjszakai Boston belvárosa, a San Francisco-i öböl, a belváros, a hipermodern Daystrom Intézet óceánparti kolosszusa, vagy éppen a hajnali Párizs. A régi és új városrészek harmonikusan simulnak egymásba, a régi TNG-s matte painting háttérfestmények mozdulatlanságát az élénk légiközlekedés rajzása teszi ízig-vérig modern látvánnyá.
Az epizód legmarkánsabb - mégis, egyúttal legcsöndesebb - részei közé tartozik a főcím: Jeff Russo jól átgondolt, harmonikus összhangzásban tárja elénk az egész sorozat filozófiáját. Finom és könnyed megközelítése ez a korábbi sorozatok (TOS, TNG) dallamainak, gyöngéden, csak egy-egy pillanatra becsempészve azokat a rendkívül lágy fő melódiába, néhány másodpercre még a gyönyörű „The Inner Light” fuvolaszólóját is felidézve. Ilyen alázatos, visszafogott Star Trek főcímmel még nem találkoztunk.
A főcím képi világa követi a Discovery, és úgy általában a mai sorozatok (kifejezetten az Apple TV+ szériáinak) főcímeinek minimalista, absztrakt megvalósítását, azzal a jelentős különbséggel, hogy egy jelentős ponton megállva a főszereplőre koncentrál, ezzel is megerősítve: ez a sorozat már nem csillaghajókról, vagy űrállomásokról szól, hanem kizárólag Jean-Luc Picardról. Az ő arcában teljesedik ki a főcímtéma vizuális mintázata, úgyszólván az intró által is sugallt lírai utazás, mely nyilvánvalóan az egész sorozatot jellemzi majd.
A cselekmény nyugodtan, gyakorlatilag egyetlen szálon halad előre, jelentős szerepet hagyva a dialógusoknak, és ami elengedhetetlen ennél a sorozatnál, a most is etalonnak számító Picard reflexiójának. Tőle halljuk a legjelentősebb mondatokat, és a kulcsfontosságú megállapításokat. A TNG-féle tisztikarnak, vagy a képregénysorozatok team-up-jának itt egyelőre semmi nyoma, bár, az előzetesekből sejtjük, Picard régi-új társakkal körülvéve vág majd neki a küldetésnek. Ő maga talán nem is változott annyit az eltelt két évtized alatt, az őt körülvevő világ annál inkább. Ez az, amit nézőként is el kell fogadnunk, ha szeretni akarjuk a sorozatot. Sok minden történt a TNG és a Star Trek: Picard között, olyan is, ami több rajongónak nem biztos, hogy tetszik majd.
A sorozat érzelmes, erőteljes, más - néha 'kényelmetlenül' más, mint az eddig megszokott Trek, ezt elsősorban a Csillagflotta megváltozott hozzáállásában láthatjuk majd – nem titok, Picard otthagyta a Roddenberry-utópia egyik maradandó sarkkövének gondolt szervezetet, több alapvető erkölcsi és személyes kifogás miatt – ezekre egészen hamar fény derül az első epizódban. Miközben ezek a kérdések jelenkori társadalmi, politikai és technológiai problémákra is rávilágítanak, az epizód, illetve voltaképpen az évad fő plotja már teljes mértékben jövőbeli tudományos-fantasztikus alapkérdések körül forog, melyek egy része, lévén kifejezetten Picard és Az új nemzedék múltjához kötődik, nagyon ismerős lesz. Lesznek azonban teljesen új (pontosabban a Star Trek számára új) technológiai kérdésfelvetések és problémák is, melyeket azonban az általánosabb vagy akár a hardcore sci-fi műfajok kedvelői kifejezetten üdvözölni fognak. Annyi megemlíthető, hogy a Star Trek által eddig úgy általában némiképp hanyagolt transzhumán-poszthumán téma egyfajta adaptálásáról van szó.
A szereposztást illetően a cselekményhez hasonlóan sikerült kiegyensúlyozott összképet elérni: ahogy említettük, Picard karaktere alapvető, és a széria teljes egészét áthatja – anélkül, hogy tolakodóan magas képernyőidővel terelné el a figyelmet a többi szerepben látható, tehetséges színészekről. Ilyen karizmatikus főszereplő, mint Picard mellett megszólalni is nehéz lehetne, a mindössze húszéves Isa Briones azonban teljesen természetes módon társul be az egykori kapitány figurája mellé, a saját életét teljesen újraértelmezni kényszerülő ifjú Dahj szerepében. Az új nemzedék mindennapjaihoz képest érdekes kontraszt, hogy az irodája magányában töprengő vagy éppen olvasó Picard már a múlté: az egykori admirális mellett szinte minden jelenetben van valaki: a birtok alkalmazottjai, vagy éppen hűséges „elsőtisztje”, a Number One nevű pit bull terrier, hozzájárulnak Picard lelkiállapotának egyszerű és hiteles, szavak nélküli prezentáláshoz. Talán pont ez a könnyed, kézenfekvő megközelítésmód adja a sorozat egyik legjobb belépőpontját az új rajongók számára.
A „Remembrance” egy régi ismerős oldalán invitál minket egy lírai utazásra, egy új, lebilincselő könyv első fejezeteként – vagy talán annak is első néhány lapjaként.
Az epizód spoileres kibeszélőjét az Impulzus Podcast 106. adásában hallgathatjátok meg:
Űrszekerek Közösségi Flotta a Facebookon is!
Űrszekerek Közösségi Flotta
