A Star Trek életérzés és a komédia tartós összefonódása eddig főként az Orville terepe volt, pedig a könnyedebb megközelítés, valamint a Trek toposzok vicces tálalása mindig megtalálja az értő közönségét, erre Seth MacFarlane sorozatán kívül a Galaxy Quest is tökéletes példa. Egy ilyen projekt megvalósításához a stúdióknak hétpróbás és kreatív rajongók gondos kezeire van szüksége, akik a sorozatok számtalan újranézését követően jó egyensúlyt találnak a humor és a szellemi örökség esszenciális alkotóelemei között. A feladatra ezúttal Mike McMahan vállalkozott, cikkünkben pedig leírjuk, hogy szerintünk hogyan sikerült az általa megálmodott Lower Decks.
Catleen (Watchaholics)
Rendkívül könnyű dolga volt velem a Lower Decks-nek, mert már önmagában az a tény, hogy Star Trek, elegendő volt ahhoz, hogy megelőlegezzek neki egy piros pontot – aztán a megtekintés után még vagy százat ki akartam szórni neki. Egyszerűen imádtam a benne lévő felhőtlen örömöt, az állandó Star Trekes utalásokat, a sokszor horrorisztikus elemeket, és azt, hogy mennyire pontosan is értik a készítők, hogy mi az, amitől egy történet valóban Star Trek lesz. Egy röpke évad alatt (tíz epizód, epizódonként húsz perc, ez már rablás! követelem a többit!), sikerült bemutatni nekünk a szereplőket, miközben láthattunk egy másik perspektívát a Föderációból és a Csillagflottából, azt, ami nem tökéletes, ahol nem mindenki Picard-izmusokban beszél, és ahol a jó néha elbukik, a rossz pedig jutalmat kap, de ez nem baj, mert az ember ember, az élet pedig ilyen.
Az apró társadalomkritikai kiszólások, a fantasztikus, rajongók által érthető rejtett tartalmak – amik ráadásul, ha nem vagy nagy trekkie, akkor is értelmes nélküle a történet –, és az a hihetetlen szeretet, amivel a készítők megalkottak egy Star Trek paródiát, ami valójában mégsem paródia, hanem az egész trekkie univerzum kibővítése, szó szerint tanítandó példa. Hatalmas rajongója lettem a szériának, annak ellenére, hogy a rajztechnika finoman szólva sem a kedvencem, és bátran ajánlom minden sci-fisnek, akik nemcsak hajlandóak, hanem szeretnének is kitekinteni a megszokott világból – pont úgy, mint az Orville esetében.
Dave
Már a sorozat bejelentésekor úgy gondoltam, régóta szükség volt erre a műfajra is a Star Treken belül, hiszen az 1970-es évek óta nem mutattak be rajzfilmet, pedig az animáció általában nagyon sikeres a sci-fi franchise-okban, és nem csak manapság. A mai trendeknek megfelelően, első modernkori Star Trek-rajzfilmszériaként egy felnőtt animációs/komédiasorozatot kaptunk, ami nagyon jól lefedi a Star Trek több, mint fél évszázados történetében végig jelen lévő humor lehetőségeit.
Picit féltem, hogy esetleg túl harsány, netán túlságosan idétlen, esetleg övön aluli lesz, valamiképp a Rick és Morty trekkesített változata, vagy pusztán a szokásos, semleges animációs gegek gyűjteménye - szerencsére nem ez érkezett meg heti adagokban a képernyőmre. A kezdeti, kicsit azért még magas fokozatú pörgés után könnyen megszoktam a szereplők ritmusát, és egyre nagyobb kedvvel vártam a heti epizódokat, az évad utolsó három részében pedig páratlan Star Trek élmény részese lehettem, ami több évtizedes emlékeket idézett, a végére igazán eufórikus hangulatot teremtve.
Úgy tűnik, a Lower Decks – jellegéből fakadóan is – könnyedebben, és természetesebben tudta prezentálni a tökéletesen kikevert, modernizált TNG-érát, anélkül, hogy sértő, túl harsány, vagy felszínes lenne. Megkaptuk az egyértelmű kánoni vonatkozásokat, anélkül, hogy céltalan Memory Alpha-idézgetések sorává alakultak volna az epizódok, de a kifejezetten mély utalásokat is, melyeket még hardcore fanok is csak utánajárással tudnak ellenőrizni. Ezért érdemes is újranézni majd az egész évadot, a korábban fel nem fedezett kikacsintásokat, vagy a meg nem értett poénokat csemegézni.
A humort és a sci-fit remek egyveleggé gyúrva, a helyzetkomikumokat, a karakterfejlődést, az epizodikus és a csipetnyi szerializált történetvezetést gondosan kiegyensúlyozva prezentálta Mike McMahan csapata, nagyon kellemes grafikával, szimpatikus, egyértelmű fő-és mellékkarakterekkel előadva. Megkapjuk a „Lower Decker”-életérzés sűrítményét, fő szereplőink jellemrajza következetesen ível, bájosan csetlenek-botlanak a Csillagflotta világának alsóbb, netán felsőbb pozícióiban, jól tudunk velük azonosulni, és érzelmi életüket, egyéniségüket követni.
Nincsenek elhanyagolva és kitűnő színészi játékkal vannak előadva a felsőbb tisztek is. A tíz epizód küldetése sikerült: gyakorlatilag a legrelevánsabb Star Trek-témák és scifi-szituációk komoly és humoros oldalát is körbejárta, 25-28 percben egy-egy TOS, TNG, DS9, Enterprise vagy Voyager epizód esszenciáját adva. Minden epizód event volt, a tartalmas sorozatélmény és színvonalas szórakozás mixét adva, és a régi fajta Star Trek feelinget, amelyet az utóbbi évek élőszereplős szériái – habár sem Star Trek, sem sci-fi szempontból nincs komolyabb problémám velük – valahogy nem tudtak maradéktalanul biztosítani.
Mindazonáltal Alex Kurtzman színes ceruzás hasonlatával egyetértve hiszem azt, hogy a mai Star Trek pont így, sokszínűen jó, ez a sokféle sorozat együtt, ami nem homogén, és nem csak egyféle célközönségnek szól, és nem csak egyfajta műfajban képes működni. Jöhet a második évad!
Attila
Eleinte tartottam tőle, mit fogunk kapni a rajzfilmben, de már az első epizódtól kezdve remekül szórakoztam. A Lower Decks egy hiánypótló sorozat, ami remek kikapcsolódást nyújt a két jelenlegi élőszereplős sorozat, a Discovery és a Picard között. A történet középpontjába végre nem a rangidős, tapasztalt tisztek kerültek, hanem az akadémiáról frissen kikerült, tapasztalatlan, de lelkes fiatal zászlósok, akik készek reggelire megmenteni a galaxist és ebédre az univerzumot. Rengeteg utalást kapunk a korábbi sorozatokra a pergő ritmusú párbeszédekben, és felbukkannak régi, ismert karakterek is. Mindezt teszi sok humorral, mert a sorozat (szerencsére) nem veszi magát komolyan. Megkedveltem a szereplőket, akik időnként valós emberi problémákkal is szembesülnek. Mint sokan mások, én is várom a második évadot.
Csaba
Korábban is láttuk már, hogy milyen az élet a fedélközben, hiszen Az előléptetés (Lower Decks, TNG 7x15) Az új nemzedékben, vagy A jó pásztor (Good Shepherd, VOY 6x20) a Voyagerben szépen megvillantotta a háttérben (sokszor a hajó rejtett zugaiban) munkálkodó tiszteket és a bennük rejlő újfajta történetmesélési lehetőségeket. Senki sem születik főtiszti egyenruhában, és bár korábban Harry Kim, vagy éppen Tilly zászlós megfelelően reprezentálta az alacsonyabb rangú, feltörekvő fiatalokat a hídon, azok a történetek is érdekesek lehetnek, amik nem a kapitány közelében, és végképp nem a súlyos döntések epicentrumában zajlanak. Főhőseink az egyik epizódban például erős információhiányban szenvednek, amikor egy fontosnak tűnő küldetés kellős közepébe csöppennek, a részleteket pedig egy kellőképpen fenyegető szituáció, egy külső számonkérés sem tudja kihúzni belőlük.
Így tehát az igazán veszélyes helyzetek, a nagyobb léptékű események sokszor „csupán” a történet B-cselekményszálát képezik, megfelelő alapot szolgáltatva zászlósaink tökéletlen útkereséséhez. Négy főszereplőnk motivációi jól elkülönülnek, a karaktertípusok pedig nagyszerűen kiegészítik egymást: a lázadó Mariner, valamint a szabályokra görcsösen odafigyelő Boimler több lehetőséget is kapnak, hogy eltérő hozzáállásuk ellenére mégis összecsiszolódjanak; az állandóan lelkes Tendi, valamint odaadó kollégája, Rutherford pedig elkerülhetetlenül a legjobb barátokká válnak. A pörgős cselekményben, a rajzfilmesen fejetlen helyzetekben maradéktalanul teret kapnak saját személyiségükből és látásmódjukból, valamint egyedi mozgatórugóikból következő reakcióik.
Kétséges, hogy azok számára, akiket nem érdekelnek az animációs sorozatok, hovatovább nem Star Trek rajongók, mit tud nyújtani a Lower Decks. Akik viszont újra és újra el tudnak veszni bármelyik Star Trek sorozatban, és az összes érából felbukkanó végtelen mennyiségű utalást ezredszerre is ugyanolyan lelkesedéssel tudják fogadni - emellett pedig nem hat rájuk riasztóan a rajzfilmes szétszórtság - azok számára a Lower Decks maga a kánaán. (Jelen sorok írója például egy ilyen rajongó.) A humor mellett Mike McMahan ugyanolyan elkötelezettséggel szállítja a TNG életérzést, mint ahogyan Seth MacFarlane is tanúbizonyságot tesz őrült Star Trek rajongásáról az Orvillben, vagy Vic Mignona a Star Trek: Continuesban. Ha a Discovery és a Picard világrengető tétjei mellett könnyedebb, epizodikusabb, de mégis Star Trek tartalomra vágysz, bátran ajánlom a Lower Decks első évadát.
A rajzfilmsorozat egyes epizódjairól az Impulzus Podcast külön műsorfolyamot készített, az adásokat ide kattintva érhetitek el.
Űrszekerek Közösségi Flotta a Facebookon is!
Űrszekerek Közösségi Flotta